Vallás és mitológia

 
Egyiptom történelme és írásbeliségének története a Kr. e. 3. évezred elején, a Nílus menti korábbi fejedelemségek birodalommá való egyesítésével párhuzamosan kezdõdik. Vallási régmúltja emlékei is ebbõl az idõbõl valók: a korai óbirodalmi korszakban helyi, városi védistenek sokaságát találjuk, akiknek totemisztikus tiszteletét a késõbbi egyiptomi istenvilág állatalakos ábrázolásainak gazdag szimbolikája bizonyít. Ennek a periódusnak a jellegzetessége, hogy még hiányzik az egységes pantheon, és az istenalakok közötti, késõbb oly természetes specializáció is: egy-egy település patrónusa az övéi földjén minden fontos égi feladat birtokosa, isteni szerep betöltõje.
A birodalom kialakulásával lassan kiformálódó pantheon élére is két jelentõs város védistene kerül: Memphis és Théba istene, Amon és Ré eredetüket tekintve egyaránt nap-, bika- és termékenységistenek, akiknek alakja már az óbirodalmi idõkben Amon-Ré néven egyesül. E kettõs fõisten felemelkedése mögött a termékenység-vallás elemei állnak: maga a fõisten alapvetõ életelvet és nemzõerõt testesít meg. Mivel Egyiptom létének alapja a Nílus, nem meglepõ, hogy már a korai idõben megfigyelhetjük a Nílus-isten és a Földistennõ jelenlétét a mitológiai hagyományban. E szerint a világ két õsi isten-pár, Su és Nut, Geb és Tefnut nászának gyümölcse: az õ egyesülésükbõl származik az ég és a föld, a levegõ és a víz elválása.
A mítosz az ember megteremtését a gyakran Amonnal azonosított Ptah nevéhez kapcsolta, az alvilág pedig a legtöbb szöveg szerint a sakálfejû Anubisz birodalma. Az istenek második generációjából való a termékenység- és Nílus-isten, Ozirisz és nõi párja, a termékeny anyaságot és Egyiptom életadó földjét is megjelenítõ Ízisz. Õk ketten testvérek, de férj-feleség is; ellenségeik egy ugyancsak testvér-házaspár, Széth, a forró sivatagi szél ura és Neftisz, a terméketlen sivatag úrnõje.
Az egyiptomi mitológia egyik központi motívuma az e két istenpár között kibontakozó, a természetben évrõl évre megismétlõdõ küzdelem. A féltékeny Széth megöli Oziriszt, szétdarabolt testét pedig az alvilágra veti. Ízisz férje keresésére indul; aláereszkedik az alvilágba, összeilleszti a szétvágott testet, majd szerelmével új életre kelti azt. Ebbõl az életet fakasztó ölelésbõl származik Hórusz, az ujjászületõ világ ura, akit napkoronggal vagy az égbe emelkedõ sólyom képében ábrázolnak. Az egyiptomi ember ebben a történetben saját világára ismert: Amon napisten az élet forrása; Ozírisz és Ízisz násza a természet tavaszi ébredése, Ozírisz halála pedig a száraz évszakkal elkövetkezõ ínség ideje. A Nílus által fakasztott élet és a forró sivatagi szél keltette halál ciklikussága Egyiptom létének alaphelyzete, vallásának, mitológiájának motívuma is. Egyiptom liturgikus életének csúcspontja évrõl évre az Ozírisz-Ízisz mítosz felidézése volt: a feltámadó és meghaló isten már a legõsibb idõktõl élet és halál a természetben és az emberi életben is zajló küzdelmét szimbolizálta. Mindez nem homályosította el az idõk során Amon-Ré istenkirályi kultuszát, sõt Hórusz 'megdicsõülését' is igyekeztek egy idõ után a napistennel való egyesülésként értelmezni.
E fõalakok mellett a kozmikus istenek alig jutnak szerephez a pantheonban, a helyi istenek, a városi és kultúristenek jelentõsége azonban a népi vallásosság világában egészen az ókor végéig töretlen maradt.
Az egyiptomiak legalább 2000 istenséget tiszteltek, némelyeket azonban csak a helyi közösségek ismertek. A legfontosabb isteneknek székvárost szenteltek, amelyben fő- illetve kultusztemplomuk állt. Voltak istenek, mint Bész (védelmezte az otthonokat és a gyermekeket) vagy Thoérisz (gondoskodott a gyermeket váró anyákról és a csecsmőkről), akiknek nem emeltek templomot, hanem otthon mutattak be áldozatot. Egyes istenek természeti erőket – a vizet vagy a levegőt – jelenítettek meg, másokat a mindennapi élet tevékenységeivel, pl. a szövéssel vagy a földműveléssel hoztak kapcsolatba.

Az állatok tisztelete

Sok istenséget egy-egy állattal,madárral (olykor növénnyel) azonosítottak. A festményeken és a domborműveken sokszor a szóban forgó lény fejével ábrázolták őket. Szokássá vált, hogy az isten állatából egyet-egyet a főtemplomba vittek, ott tartották, nagy tisztelettel övezték, s úgy hitték, hogy ha bizonyos imákat, varázsszövegeket elmondanak, az isten lelke átköltözik az állatba. Ilyenkor az állat mozdulatait jósjeleknek vélték, igenlő vagy tagadó válaszként értelmezték. A késő korra szinte már az összes állatot szentnek tartották. Ekkor jött szokásba a szent állatok bebalzsamozása. Hittek benne, hogy ezzel az istenek kedvében járnak. Sok állattemető került elő. A legnagyobb alighanem a szakkarai volt, ahol hatalmas föld alatti alagutakat tártak fel,milliónyi madár (íbisz, sólyom), macska, kutya, majom és más állat maradványával.
A legtöbbet talán az Ápisz-bikáról tudunk. Ezt a lényt Ptah istennel társították, akinek kultusztemploma Memphiszben volt. Ha az Ápisz-bika kimúlt, tetemét bebalzsamozták, és ünnepélyes menetben a szerapeumba (bikasírba) vitték, majd ott egy hatalmas szarkofágban (kőkoporsó) temették el. Halála után egész Egyiptomban keresték méltó utódját. Amikor megtalálták az új Ápiszt, anyjával együtt Memphiszbe vitték, ahol nagy kényelemben éltek halálukig. Ürüléküket és tejüket varázslásra, gyógyításra használták.

 
Van egy olyan pillanat az egyiptomi vallási kultúra történetében, amely szinte minden értelemben titokzatos és megmagyarázhatatlan. Kr. e. 1370 körül az Egyiptomot már-már isteni hatalommal kormányzó fáraó, IV. Amenhotep (Ehnaton –„Atonnak kedves”) - talán az állami kultusz és az Amon-papság befolyását csökkenteni akarva - vallási reformot vezetett be. Õ is egy régóta ismert isten, Aton, a fénylõ napkorong kultuszát tette hivatalossá; Amon nevét Atonéra iratta át a hivatalos szövegekben, a régi papság helyébe új, az elvont 'napkorong-isten' hitét népszerûsítõ papságot állított, istenéhez pedig költõi szépségû himnuszokat írt. A művészetre is hatással volt ez az időszak: feltűnő elemei az érdekesen megnyújtott fejek, mandulaszemek,hosszú nyak és duzzadt has. Ezek az arcok néha az abszurditás határát súrolják, nagy erényük azonban, hogy gyöngédséget és közvetlenséget fejeznek ki. Ehnaton új fővárost alapított, Ahet-Atont (a mai Tell el-Amarna).Sok vallástörténész monoteista kísérletnek ítélte a reformot, ami a fáraó halálával elbukott: helyreállt a pantheon hagyományos rendje, az újbirodalmi korban pedig Amon hite már erõsebb, mint valaha volt.
 
A késõi kor birodalmi vallásossága ismét változott: nagy népszerûségre jutnak az asztrál-kultuszok, a csillaghit és az asztrálmágia. Ebben a korban erõsödnek fel az egyiptomi hitvilág korábban is fontos elemei: az állatalakú istenek imádása, a ráolvasások és varázslatok divatja, a rituálék.
Egyiptom népe monumentális templomokat emelve, azokban istenei szobrát õrizve gyakorolta vallását. A legfontosabb szentélyeket Amon tiszteletére emelték, de minden valamirevaló istennek megvolt a maga lakhelye, városa. Templomaik mélyén az egyiptomiak isteneik szobrát õrizték, a szentély körzetét pedig vízmedencékkel, kertekkel, ligetekkel vették körül. Az áldozatok zöme itt is ételfelajánlás, de kedvelték a körmeneteket, látványos vizi szertartásokat is.
 A vallási élet irányítását a papi réteg végezte, amely az idõk során komoly politikai és gazdasági hatalomra tett szert. Az õ kezükben volt az írás ismeretének és a tudományok mûvelésének privilégiuma,  még hadvezérként is gyakran találkozunk fõpapokkal.
Egyiptom vallási életének igazi irányítója azonban a fáraó, az uralkodó. Istenek gyermeke, 'az ifjú Hórusz' õ, aki földi halála után a pantheon magasába emelkedik. Az egyiptomi civilizáció meglehetõsen zártnak és védettnek bizonyult évezredeken át idegen hatásokkal szemben. Ez a nagyfokú stabilitás is okozhatta hogy igen sok archaikus elem õrzõdött meg ebben a kultúrában; nem pusztán a természethez való közelség élménye, de õsi totemisztikus és fetisisztikus eszmék sokasága is.                                                                    

Halottkultusz

Volt azonban Egyiptom hitének egy különleges vonása. Míg a kortárs civilizációkban a halál utáni élet, a lélek továbbélésének gondolata alig, vagy csak késõn bontakozott ki, addig Egyiptom hitének a gazdag túlvilághit adja meg igazi karakterét. Már az óbirodalom monumentális masztabái és piramisai is arról tesznek tanúságot, hogy a halál utáni élet kérdése alapvetõ jelentõségû; a mitológiai szövegek, a szertartások sokasága ugyanezt támasztja alá. Az egyiptomi hitvilág aprólékos leírását is a halottkultusz szövegeibõl ismerjük: a Menphiszi és a Thébai teológia témája zömében a túlvilági élet, a 'Halottak könyve' anyaga pedig az egyiptomi hitvilágról szóló legfontosabb forrás.
A halottkultusz kiindulópontja az a meggyõzõdés, hogy az emberben õt túlélni képes eleven lélek lakozik. Ez a lélek két összetevõbõl áll, amelyek a halál pillanatában elszakadnak egymástól. Ka, az ember árnyképe ('hasonmás-lelke'), aki a test közelében marad, Ba pedig a halál után emberarcú madár képében az égbe száll. Ba idõrõl idõre visszatér az alvilágból, hogy ellenõrizze a halottról való megfelelõ gondoskodást. Ez a hiedelem a magyarázata annak, hogy az egyiptomiak szinte kínos gonddal készítették fel halottaikat az utolsó útra. A tetemet - ha arra mód volt - mumifikálták, értéktárgyait, használati eszközeit pedig mellé helyezték, a belsõségek és a vele maradó lélek, a Ka számára pedig külön helyet készítettek. A közrendû emberek sírjaiba apró szobrocskák is kerültek, hogy a halott helyett a túlvilágon õk dolgozzanak. A Halottak könyve szerint egyébként a holtak lelke isteni révészek közremûködésével vizi úton érkezik az alvilágra: a halotti szertartás során a sírba helyezett bárkák is ezt az utolsó utat jelképezik. A túlvilágot boldog helynek képzelték el a messzi nyugaton, ezért is nevezték gyakran „nyugati királyságnak”. Ide az juthatott be, aki erényes életet élt a földön. A halottnak egy sor próbatételen kellett átesnie, melyek végén beléphetett Ozirisz ítélőcsarnokába, ahol szívét mérlegre helyezték. Ha bűnös életet élt, nehéz volt a szíve, kárára billent a mérleg, és fölfalta egy szörnyeteg. Ha erényes életet élt, szíve annyit nyomott, mint Maat isteenő tolla (az igazság tolla), a halott megtérhetett őseihez a „nyugati királyságba”.

Megkülönböztetett gondoskodás járt ki az istenek fiainak, a fáraóknak. Jelképes rítusok után, gondosan mumifikálva került testük a piramis halotti kamrájába vagy a Királyok völgye valamelyik sziklasírjába. A fejedelmi holtat kísérõ pompa és gazdagság a fáraó égbe emelkedését készíti elõ: az uralkodó lelke 'Hóruszként a Napba száll', ahol maga is istenné, Ozirisszé változik. Az elõkelõk lelkérõl való gondoskodás a fáraói temetés kicsinyített mása: itt is mumifikálják a holttestet, az pedig kitüntetésnek számít, ha a végsõ nyughely a fáraó sírjának közelében van. Maguk a holt lelkek egyébként háborítatlan békében és nyugalomban élnek az istenek által áthatott túlvilágban. A közrendû számára ez a lehetõség csak vágyálom marad.
 
Temetkezési szokások alakulása

Az egyiptomiak úgy gondolták, hogy mindenkinek három lelke van: a ka, a ba és az ah, melyek csak akkor tudják betölteni feladatukat, ha a test épen fenn marad. Erre különböző módszereket dolgoztak ki. Felső-Egyiptomban a dinasztiák kora előtt nem ásták mélyre a sírokat, így a forró homokban gyorsan kiszáradó holttestek jórészt megmenekültek az enyészettől.
Az újbirodalomban bonyolult eljárása alakult ki a balzsamozásnak, mely a királyoknak, nemeseknek és a tehetőseknek járt ki.   
Ha meghalt valaki, a papok imát mondtak fölötte, és megkísérelték föléleszteni a testét. Aztán az ibunak nevezett sátorba vitték, ahol megmosták, megtisztították. Ezután az uabetbe, a balzsamozó műhelybe került a tetem. A testből először kivették a belső szerveket, és kanópusz-edényekbe helyezték, majd kivonták a testnedveket: a testet egy nátronnak nevezett sóféle közé helyezték, ami kiszárította. Pár nap múlva kitömték vászonnal, illatos- és gyógyfüvekkel, gyantával. Végül vászonpólyába bugyolálták, az egyes rétegek közé védőamuletteket és ékszereket rejtettek. Az arcra az elhunyt vonásait viselő maszkot helyezett a balzsamozómester, aki Anubiszt, a balzsamozók védőistenét jelképező sakálfőt viselt. A bepólyált tetemet végül koporsóba tették. Kezdetben egyszerűbb, szögletes koporsókat ácsoltak fából, oldalukat hieroglif írás díszítette. Később díszesebbek és emberformájúak lettek a koporsók, és egy halottat két-három koporsóba raktak, amelyeket egy szarkofágba (kőláda) helyeztek. Minden koporsót az elhunyt képmására faragtak ki. A kanópusz-edények és a szolgaszobrok őrködnek a halott álmán. Ezeket a tárgyakat jelképes rajzok és feliratok borítják. A megtisztulási és az áldozati szertartás után következett a halott felélesztése, a „szájfelnyitás”, amelyet egy pap végzett el a sír bejáratánál. Az így életre keltett kának (emberi léleknek) szüksége van hétköznapi környezetére, hogy élhessen és táplálkozhasson. Ezzel magyarázható a sírokban talált használati és berendezési tárgyak nagy száma. Néhány ezek közül életnagyságú, mások makettek.

A hellenisztikus és a római korban az egyiptomi vallási kultúra sajátos változásokon esett át. A hagyományos pantheon alakjait ebben az idõben  azonosították a görög világ isteneivel, az egyiptomi mitológia elemei pedig szervesen épültek be a görög mediterrán világ hitébe. Ennek a folyamatnak a legfontosabb állomása Ozirisz és Ízisz hagyományos mítoszának a hellenisztikus világban való átformálódása volt; a két isten eredeti mítosza ezekben a késõbbi idõkben a 'meghaló és feltámadó istenek' mitológiai hagyományának folytatása volt.

Egyiptom főbb istenségei

Ré: a napisten vagy teremtő
Su: Ré fia, a levegő istene
Nut: Su leánya, az ég istennője
Geb: Nut fivére és egyben férje, a földisten
Ozirisz: Geb és Nut fia, a halottak királya
Ízisz: Ozirisz nővér-felesége, a mesterségek istennője
Széth: a sivatag, a vihar és a viszály istene, nővér-felesége Nephtüsz, szent állata a disznó és a viziló
Anubisz: Ozirisz és Nephtüsz fia, a halottakés a balzsamozás istene, szent állata a sakál
Hórusz: Egyiptom trónját személyesítette meg, szent állata a sólyom
Hathor: Hórusz felesége, a szerelem, a szépség, az öröm istennője, de anya- és halálistennő is, szent állata a tehén
Amon: az újbirodalomban az istenek királya, később összekapcsolták Rével és Amon-rének nevezték, szent állata a liba és a kos
Mut: Amon felesége, az anyaistennő, szent állata a nőstényoroszlán
Honszu: Amon és Mut fia, a holdisten
Ptah: Memphisz védőistene, szent állata az Ápisz-bika
Szehmet: Ptah felesége, az anyaság és a nap pusztító erejének a jelképe, állata a nőstényoroszlán
Nefertem: Ptah és Szehmet fia, a kencék és illatszerek istene, kék lótuszvirágot szenteltek neki
Néith: a nap anyja, a vadászat, aháború és a szövés istennője, Alsó-Egyiptom vörös koronája fölött őrkdik, jelvénye a pajzs és a nyílvessző
Thot: a bölcsesség istene, hírnökként és írnokként szolgálta a többi istent, szent állata a majom és az íbisz
Maat: védi a jogot és az igazságot, képviseli avilágegyetem összhangját és egyensúlyát, a madártoll jelképezte
Renenutet: az aratás istennője, állata a kígyó
Básztet: anyaistennő,a nap gyógyító erejét jelképezte, szent állata a macska
Bész: az isteneket mulattatója, az otthonok és gyermekek védelmezője
Thoérisz: gondoskodik a gyerekeket váró anyákról és csecsmőkről, nőstény vízilóként ábrázolták
Hnum: a fazekas alkotta meg fazekaskorongján az embert, ő őrködik a Nílus forrása fölött, szent állata a kos